20 év múlva
Ez volt a bejegyzésem címe, de semmit nem láttam, csak áthúzkodott sorokat, és óriási álmokat…
Az álmok nagy része teljesült is. A gyerekkori… gyerekkori? Hisz alig 1-2 évvel idősebbeket tanítok, mint amennyi én voltam, amikor ezt írtam. Gyerekkor!
- Kicsim, megtaláltad?- jön fel mosolyogva Barni.
- Nem, pedig azon az órán 100, hogy jegyzeteltem. Mindig tanár akartam lenni-vigyorgok rá, a füzetek kupacából, ahol ülök. Rám mosolyog, és felhúz. A barna könyvet viszont a kezemben tarom, és még néhány füzetet, amikbe, írogattam”.
- Hát azok?- kérdezi Barni, és a nap meg-megcsillan szőke haján, égszínkék szemében. Arca nyugodt, most nem a fizikatanár, hanem Oszlói Barnabás, a férjem… kinek, hogy tetszik. Fónad Viktória vagyok, és Irodalom- Nyelvtan szakos tanár, abban a gimiben, ahol végeztem. És másodállásban tanítok a Besnyői általános iskolában.
- Hát ezek…- próbáltam valamit beimprózni,de Barni ’tanáros’ tekintete a vesémbe látott- A lassan 20 éves novelláim,könyveim.
- Huh J- mondta és óriási vigyor terül el arcán- Ma este is lesz mit olvasnom…
- Gyerekek! Viki!- ordít anya lentről. Mert anyuéknál voltunk.
- Igen?- kiáltok vissza.
- Mondtam már, ne a szobád sarkából ordíts!- levettem a szemüvegem, és megtöröltem. Barnival kézen fogva leszaladunk a lépcsőn és anyura vigyorgok.
- Nem maradtok ebédre?- kérdi anya.
- Nem, majd beugrunk a Vivihez- mondtam én, de Barni a levegőbe szagolt.
- Pörkölt?- kérdezi.
- Igen.
- Csomagolsz?-kérdezi anyut.
- Persze- mondja anya és útközben kinyújtja a nyelvét. Megforgatom a szemem.
- Akkor ne csomagolj, itt eszünk.
- Szólj Apádnak!
- Oké- mondom, és rákacsintok Barnira… neked maradt a terítés…J. Hátramegyek, hát mit látok? Apa Hellával és Benjivel játszogat. Ők az ikreim. Mosolyogva megrázom a fejem. Apa is marad ugyanolyan.
- Anya!- szalad oda Hella,a lányom egy táblával a kezében.- nézd! Nagypapival csináltam! Hogy tetszik?- a nyolc éves kislány óriási szemekkel néz rám.
- Nagyon szép. - mosolygok rá. Az apja szemszínét örökölte, haja viszont bézs színű. Csakúgy, mint annak a kissrácnak, aki most ölelt át. Belepusziltam a hajába.-Na de gyertek, mert a mama leharapja a fejeteket- Mondtam, és együtt befutottunk. Apu mögöttünk kullogott.
- Mi a baj?
- Nem maradtok itt? Könyörgöm!
- Apa, nem mennünk kell. Ma Barninak még órája lesz, nekem meg szakköröm.
-Könyörgöm-kapta el apa a kezem.
-Apa!Nem.
-Jöttök már?-nézett ki anya az ajtón-A gyerekek már megtterítettek,gyertek.
Egy nagyon finom ebéd után elbúcsúztunk. Én vezettem, és eső volt. Soha nem felejtetem el, még odafönt sem. Barni azt mondta, menjünk be, és együnk egy sütit Jázminnál. Nagyon jól süt. Be is mentünk, de emlékeztem, hogy Barninak is 5-re vissza kell mennie. Siettünk is, rendesen. De aztán Pesten is nyomtam, amikor… nem láttam a gyereket, aki biciklivel kivágott elém. Félrerántottam a kormányt, nem ütöttem el. A kocsink átszakította a szalagkorlátot, és a hídról egyenesen a Dunába zuhant. Az utolsó gondolatom a barna füzet körül járt a csomagtartóban. A füzeten belül még emlékeztem a novellára:
„20 év múlva
Boldog leszek, megvalósítom az álmaim. Valami maradandót fogok alkotni… Gyerekeket tanítok majd.”
VÉGE
